Izgalmas várandóságból hamar édes teher lett,majd borzasztó
félelem lett úrrá rajtam. 3 napja vártam a szülőszobán 2 óránként,hogy közöljék
lesz-e császár vagy nem ,már tudtam ,hogy innen csak kettőben jövünk ki.
Nem
volt még itt az ideje, még a 28. héten tartottunk. Imádkoztam, hogy még pár
hetet kaphassunk, nőni erősödni, de ekkor már 4 hete nem nőtt egy grammot sem.
Végül a 4. napon azt mondták irány a veszélyeztetett terhesekkel tömött
osztály, nem kell tovább hallgatnom ahogy mellettem tisztogatják le az
egészséges újszülötteket. Pár óráig elhittem,hogy minden rendben lehet, aztán
az éjszaka közepére összeomlottam. Az volt az egyetlen egy gondolatom,hogy csak
egészségen jöjjön a Világra, már a saját állapotom nem érdekelt.
Altattak, muszáj volt, mert előtte adtam be a vérhigitómat, így
az utolsó képem az aneszteziológus simogató keze az arcomon és elhalkuló hangok…”Megcsinálod
kislány…minden rendben lesz…maradj Velünk !” Félig kómásan a párom egy képet
mutogat a mobilján ahogy tolnak ki a műtőből, nem látok mást csak egy nagy
fehérséget és pár színes foltot.
Kezdtem magamhoz térni, sokáig csak arra tudtam figyelni, hogy
sikerüljön levegőt vennem. Kapart a torkom, fulladtam. Már nem remegtem, már
nem fájt, már nem mozgott bennem. Hajnali 4 előtt már telefont ragadtam, anya
kellett. 270 kilométerre volt, csak emotikonokat küldtem, majd egy szelfit és
annyit,hogy „nehéz „. Azt írta anyuka lettem, de nem éreztem így. Nem tudtam
semmit a gyerekemről, senki nem jött oda,hogy felvilágosítson.
Anya közölte,hogy hajnali 2 után megszületett a fiam 600 grammos
súllyal. Azt hittem legalább a 750 meg lesz amennyire saccolták, hát nem. Reggel
6-ra már képem is volt róla, már láthattam, hogy a fehér alapon színes foltok
kis szívecskéket rajzolnak. Pici volt és gyönyörű.
Délután kettőre már a saját
lábamon, vérezve sétáltam le a gyermekemhez, kérhettem volna tolókocsit, de
tudtam még nagyon sokszor kell megtennem az utat a Hozzá, ideje minden erőm
összeszednem és fájdalmasan lépdelni előre. Nem igazán mondott senki semmit,
mert nem tudtak. Elmondták,hogy az első napokban, hetekben, mik a legsúlyosabb szövődmények,
de nem bíztattak, nem nyugtattak. Csak néztem azt a kis gumiembert az
inkubátorban. Olyan volt, mint egy csöpp játék baba, bebugyolálva, akiből
megannyi cső áll ki. Nem mondta el senki, hogy mi mire való,mivel tartják
életben az én picinyemet. Hozzá akartam érni, nem tehettem. Csak néztem. Nem
tudtam milyen az illata, a bőrének érintése, milyen a kis szuszogása. Nem
tudtam, hogy mit tehetek érte. Tehetek egyáltalán valamit? Vajon tudja,hogy én
vagyok az anyukája? Az apja hangjára megmozdult, felismerte. Rám nem reagál
semmit. Mérges rám, mert ilyen hamar a Világra száműzte a testem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése